Az egész sztori úgy kezdődött, hogy valamikor nyár elején (?) szóba került hogy menni kellene a 24 órás bicikli versenyre Zánkára. Akkor még olyan felállásban gondolkoztunk, hogy Zolival duóba megyünk és lesz egy másik csapat aki vegyes hatosban indul. Mivel a vegyes hatos sehogy se akart összeállni, ezért a mi duónk beolvadt a vegyes csapatba, és így jött létre a csapatunk: Nixi és csillámpónik. A névadás történetét csak dióhéjban annyira rövidíteném, hogy ötleteltünk, de nem túl aktívan. Aztán Nixi kicsit morci lett hogy nincs semmi értelmes, mondta hogy ha nem találunk ki valamit, akkor Csillámpónik leszünk. Azt hitte hogy ezzel majd jól befenyít minket, de kb pár darab OK volt a reakció a chat ablakban, így egyhangúlag megszavaztuk a csapatnevet. Talán a név kitalálását követően kezdett mindenki sokkal motiváltabb lenni, elkezdtünk ötletelni, készült matrica meg csapat póló is. Valószínűleg begörcsölne az ujjam a sok görgetéstől ha vissza akarnám olvasni az előzményeket, az ötletelés közben pedig a hasam görcsölt néha a röhögéstől, így hát az előkészületek taglalását lezárnám ennyivel. Ugorjunk a verseny előtti napra.
Nixi és a csillámpónik matrica
Az indulás a megszokott módon késéssel indult, miért is indulna másként. A dugót úgy nagyjából megúsztuk, sokkal jobban lehetett haladni a balcsira mint amit péntek délutánra gondoltunk. A csapat főhadiszállását felépítettük a pálya egyik szélén, szerintem jól választottunk hogy nem egy nagyon központi zajos helyet választottunk. Amíg a csapat egyik fele az építkezést folytatta, addig elindultunk átvenni a szállás kulcsát Dörgicsére. A szállás megtalálása egy külön játék volt, olyan leírást kaptunk a ház megtalálásához ami egy komolyabb rejtvény szintjére emelte ezt az egyszerűnek tűnő feladatot. Amikor megtaláltuk a házat, akkor azért nem bántuk meg hogy itt foglaltunk, a ház és a kilátás is gyönyörű volt. Estére már csak a szokásos “Hol együnk? Mit együnk? Mikor eszünk már?” problémák vártak ránk. Szerencsére ezt is megoldottuk Akaliban, így mindenki jóllakottan és izgatottan fekhetett le aznap.
A reggel szokás szerint durva volt. Minden reggel meghalok egy kicsit, aztán majd ha már elég életet veszítek, akkor egyszer tényleg. Szóval kellett a kávé az ébredéshez, de akkor még csak sejtettem hogy leszek még fáradtabb is ennél a következő 24 órában. Talán nem lövöm le a poént azzal, ha elárulom hogy ez így is volt. Azt gondoltuk hogy az indulás előtt még lazán belefér a pályabejárás, de addig szöszmötöltünk amíg ez már csak éppen hogy sikerült. Ez főleg Nixinek kellett, de neki sikerült az autótól a műveleti központig tartó úton defektet kapnia. Ügyes. Szerencsére tubeless rendszerű gumi, így a probléma kis idővel magától elhárult és a pályán is körbe tudtunk egyszer menni.
Gumit szakértünk Nixivel
A bejárás után nem kellett már sokat várni, délben kezdődött is a verseny, mindenki legnagyobb örömére verőfényes napsütés, 40C°, szélcsend. A kezdő emberünk Ricsi volt, aki meglepően jó tempóban nyomta az első kört, de a másodiknál már láttuk rajta és mondta is hogy a 3. után kijönne. Nem lepődtünk meg nagyon, tényleg nagyon meleg volt. A nap további részében kb azonos sorrendben mentünk maximum 3 köröket, többet én se mentem volna (pedig bírom a meleget). A pályáról annyit, hogy sok helyen mezőn megy, ezeken a részeken egy pici árnyék sincs. Ahol az erdőben vezet az út, ott is meleg volt és pára, szóval csak kicsit volt jobb a helyzet. Egy kör hossza kb 4.2km, nagy szintemelkedést vagy technikás részt nem tartalmaz, de sok olyan elemmel tették “érdekessé” amitől eléggé fárasztó lesz. Furcsán hangzik, de nem untam meg nagyon a verseny folyamán, mert tényleg változatos és nem hagy elaludni.
Korábban megbeszéltük hogy az éjszakai tekerésben nekem van a legnagyobb tapasztalatom, így nappal nyomtam 2*3 kört, aztán a következő etapom már sötétedés utánra esett. Úgy gondoltuk hogy éjjel hosszabbakat megyünk, így Zolit el tudtuk küldeni pihenni egy kicsit, így ő egy kicsit frissebben jó időket fog tudni menni később. Szóval én fél 10 felé megkezdtem az első hosszú etapomat, a nappaltól eltérően ilyenkor nem hagytunk embert a váltó zónában se, szóval úgy mentem ki, hogy ha problémám van, akkor vagy megoldom, vagy telefon és futás a sátor felé valakit mozgósítani. Szerencsére erre nem került sor, 7 kört nyomtam le egyben és nekem ez volt talán a legjobb része a 24 órának. Ilyenkor nincs meleg (annyira), de így is csorgott rólam az izzadtság, mert annyira nyomtam amennyire csak tudtam. Nagyon jó motiváló erő volt a sok piros lámpa, sorban előzgettem őket. A pályát meg már annyira megtanultam, hogy nem zavart az se, hogy nem látom be a saját féktávomat. Szóval ez a része nekem nagyon-nagyon tetszett. Itt még úgy éreztem hogy tudnék menni, de a 6. körben megláttam a váltó embert a rajt/cél területen, így nem akartam hogy ott várjon szegény, szóval a 7. után kimentem és elmentem kicsit pihenni. Erről készült is egy kép, itt még nem vagyok hulla, pedig nagyon úgy nézek ki.
Zánka 24 órás éjszakai életkép
Szóval lefeküdtem a pálya szélére a nedves fűbe a nedves hálózsákba, a rajtam maradt, és így szintén nedves ruhámban, koszosan. Nem mondom hogy életem legjobb alvása volt, de jó volt hallgatni a mellettem elguruló bringák morajlását, meg hát ha a kint lévő pajtásom bajba került volna, akkor itt egyből tudott volna szólni hogy pattanjak szépen a bringámra váltani. Az egyetlen rossz az volt, hogy valami nagyobb bogár motoszkált a fejem alatt, de annyira fáradt voltam hogy ez egy darabig nem zavart. Nem tudom hogy a bogarat zavarta-e hogy rajta fekszem, de azért egy idő után arrébb raktam a fejemet és békében csicsikáltunk egymás mellett.
A következő éjszakai etapomra úgy mentem ki fél három felé, hogy egészen kipihent voltam. A váltás előtt vettem csak észre hogy a lámpám a konzolon nagyon mozog, de akkor már nem volt időm visszamenni bármiért, így kellett elindulnom. Ez az 5 kör nem volt annyira jó, csúszott is a pálya, zavart az is hogy a lámpa bármelyik pillanatban leeshet, a rázós részeken pedig annyira vibrált, hogy rossz volt nézni. Ezen az etapon láttam egy bukást is: utolértem két harcost egy szűk helyen, de én ott nem akartam előzni. Gyorsabb voltam, de úgy gondoltam nem ér annyi kockázatot, inkább hátul maradtam. A középen haladó srác viszont megpróbálta oldalt, de beakadhatott valamibe a kereke és bukfencezett egy nagyot. Úgy láttam még a feje is lekoppant, így megálltam hogy megkérdezzem jól van-e. Szerencsére már állt is fel hogy megy tovább, így én is mentem. Ez a második éjszaka kevésbé volt élvezetes, nem voltam testileg fáradt, de a rossz körülmények miatt kb 1 perccel rosszabb köröket mentem mint a verseny átlagom. Az este folyamán az addig kialakult harmadik helyünkről nem mozdultunk, mögöttünk kicsit nőtt a tér, de előttünk a helyzet nagyjából változatlan volt.
Reggelig aludhattam egy kicsit, ekkor már sátorban. Nem mondom hogy kipihenten, de lenyomtam még délelőtt 2*3 kört. Ekkorra már minden csapattársam és én is a zombi állapot felé haladtunk.Ezt az állapotot pár képpel szemléltetném (a képek a nyugalom megzavarására alkalmasak).
A vége felé közeledve próbáltunk rövid etapokkal kicsit közelíteni a második helyhez, de erre csak akkor lett volna esélyünk, ha valami technikai problémájuk adódik. Sokáig tanakodtunk róla hogy ki és hogyan fejezze be, ugyanis 11:45 után váltani már nem lehet, de a 12:00 előtt megkezdett körök még befejezhetőek. Úgy gondoltuk jó lenne Nixit beküldeni a végére, de már nem nagyon érezte magában az erőt hogy tekerjen, így megnyertem ezt a megtisztelő feladatot. Mehettem még a végén két gyorsabb kört, aminél csak annyi volt a lényeg, hogy 12:00 előtt behozzam a másodikat. Ez sikerült is, így mehettem egy “bónusz” kört a végén. Az utolsó kör már nem verseny tempóban ment, a pályán mindenki lassabban ment, már csak örömbringázás volt. Az első részen a dombon még ugrattam is, a nézők pedig tapsoltak minden versenyzőnek.
Zánka 24 órás bónusz kör
Nagyon megtisztelő feladatnak éreztem befejezni egy ilyen hétvégét, befuthattam utolsóként és a csapat harmadik helyét behúzhattam. A célban egyből a csapat felé mentem, először észre se vettem hogy két rendező mellett elmentem. Ők egyrészt gratuláltak volna, másrészt a bokámról a mérő chipet le szerették volna venni. Ahogy a chipet levették rólam, mentem egyből tovább a csapat felé, ahol iszonyat nagy öröm volt, ekkor tudatosult mindenkiben hogy megcsináltuk! Tudtuk hogy megvan amiért jöttünk, felállhatunk a dobogóra az új mezben amit ezen a versenyen viseltünk először. Azt hiszem ennél méltóbban nehezen avathattuk volna az új egyenruhát, a dobogón nálunk jobban egy csapat se mutatott 🙂
Az eredményünk igazi csapatmunka, tényleg mindenki kivette a részét maximálisan. Egy ilyen eredményhez nem csak a pályán nyújtott teljesítmény kell. A csapattárak motiválása, bármilyen módon történő segítése, a váltás lebonyolítása, stratégia kidolgozása; mind-mind egy-egy kis építőkocka, amiből aztán egy torony áll össze. Most ez a torony a dobogó harmadik fokáig ért fel, és mi boldogan álltunk fel rá 🙂
Végezetül a csoportkép a bringás családomról, azaz Nixiről és a csillámpónikról 🙂
Az eddig elkészült beszámolók a csapat többi tagjától.:
A képek forrása.: https://www.flickr.com/photos/rlkirner/albums/with/72157670794528240
És a végére egy kis statisztika.: http://bringabanda.hu/stat/Zanka_24_2016/
