Balaton Mountainbike Maratonon 2016

Kicsit furcsa így sok-sok éves bringás tapasztalattal a hátam mögött, de gyerekkorom óta nem voltam bringás versenyen… Ez a sok éves széria most megszakadt, hétvégén a Balaton Mountainbike Maratonon 50 km-es távján indultam. Itt ez volt a hosszútáv, mellette egy 25-ös rövid lehetett volna opció ami nekem nem volt opció 🙂 Igazából maga a versenyzés eddig sem nagyon motivált, most se változott ezen semmi. Ha valakivel versenyzek, az saját magam (köszi STRAVA!). Szóval hogy akkor miért is voltam itt? Erre a legfőbb indok hogy a Bringabandás barátaim mentek, így kedvet kaptam hozzá. Persze itt felmerül a kérdés hogy miféle Bringabanda, erről itt még nem volt szó. A válasz röviden hogy egy sport club, de amúgy inkább baráti társaságnak érzem. Nemrég csatlakoztam hozzájuk, igazán befogadóak és összetartóak. Erről most ennyit, majd ha időm engedi akkor kifejtem bővebben, esetleg nézd meg a bringabanda.hu oldalt, mindent megtalálsz.

Szóval a verseny. Szombat délután érkeztünk Balatonfüredre hogy legyen idő még egy rövidet tekerni a környéken. Volt nálunk egy nyomtatott térkép ami alapján azt gondoltuk hogy bejárunk egy részt a versenyből; hát ez nem sikerült. Összetalálkoztunk más bringásokkal is akik hasonló céllal bolyongtak a területen, de közös erővel se sikerült megtalálnunk hogy merre kellene elindulni hogy a versenyre kijelölt pályán haladjunk. Ettől függetlenül tekeregtünk egy kicsit aminek egy közös bringa cipelés lett a vége a Lóczy-barlang feletti sziklás részen 🙂 Mint utóbb kiderült, amit megtaláltunk pár darab pálya jelzés, azzal a visszafelé haladtunk. Célba érkezéskor így ez a rövid szakasz már legalább ismerős volt 🙂 Ez után a kis kaland után este már csak vacsi, beszélgetés és pihenés várt minket a másnapi verseny előtt.

A verseny rajtja előtt neveztünk, természetesen jó szokás szerint túlbonyolított procedúrával. Egyik pulttól a másikig vándoroltunk, de végül lett rajtszámunk. Kis bemelegítés után már a tömegben ácsorogtunk Zolival kb a tömeg közepén. Ez nem túl jó, mint megtudtam jó lenne az elején előre kerülni ha az első emelkedős részek “szerencsétlenkedését” el akarjuk kerülni. Délben a rajt – mint kiderült – megszokott módon egy csodás Scooter számmal indult. Hallgassuk is meg 🙂

Nekem ebben nincs rutinom, így hallgattam azokra akik szoktak versenyezni, a rajt utáni betonos szakaszon próbáltam haladni. Az első emelkedőig persze nem sok lehetőség van előzgetni, kivéve ha pofátlan vagy (sokaknak megy ez, elég idegesítő). Ebben a tömegben nyomulásban nincs túl nagy tapasztalatom, be is szorultam és le is maradtam emiatt Zoliról. Az erdőbe beérve az első komolyabb emelkedőn szerencsére sokakat le tudtam hagyni és a tetejére már kezdtem beérni, aztán lefelé jött volna elvileg a könnyebb rész, csak gurulni kell. Hát nem így lett, elég nagy tempónál megdobott egy nagyobb kő, bepattantam a nyomvályúba és onnan már menthetetlen voltam, hatalmas zakó. Nagyon gyorsan felpattantam hogy másoknak ne legyek útban, szerencsére közvetlen mögöttem nem volt senki aki miattam bukott volna. Első dolgom persze a bringa megnézése volt, hiszen a sebek beforrnak de a törött alkatrészek nem nőnek vissza a bringára :p Szerencsére minden rendben, pattantam is felfelé. Persze észrevettem hogy a térdemen keletkezett egy kis folytonossági hiba, letöröltem amennyire tudtam menet közben. Az esettől nem messze volt az első frissítő pont, na itt mikor meglátták a térdem egyből az orvosi személyzet felé tereltek 🙂 A doki mondta hogy beköti, ezt természetesen elfogadtam. Mikor lehajolt a térdemhez, azért egy “hű b.meg” kiszaladt a száján… Akkor gondoltam hogy már ideje nekem is jobban megnézni, hát egy kb 5 cm hosszú baromi mély vágás volt a térdemen. A doki félve megkérdezte hogy folytatom-e így, de ez természetesen nem volt kérdés, így bekötötte a sebem és tovább is mentem. Persze fájt, de nem annyira hogy felmerüljön bennem a feladás lehetősége. Innentől azért nem nagyon erőltettem, számomra kényelmes tempóban végigmentem. Az mondjuk elég idegesítő volt, hogy sok olyan vízszintes szakasz volt a pályában amit én nagyon nem szeretek, nyomvályús, rázós és semmilyen élvezeti értéke nincs. Ezeken a szakaszokon sokan előztek, akiket az emelkedős részeken visszaelőztem. Hát igen, ha kimegyek tekerni akkor jellemzően az emelkedős irányt választom, a vízszintes átvezetőket kerülöm és ez itt nagyon meglátszott. A pálya jelölése és a szervezés amúgy rendben volt, egy helytől eltekintve amit én is majdnem benéztem, de mint kiderült Geri barátunk egy csapattal együtt elnézte és így lementek a térképről. Összességében így 48. lettem a Master 1 kategóriában ami úgy kb a közepe ennek a korcsoportnak. El nem fáradtam igazából mivel az esés után már csak lazáztam, azt hittem valahol a végén kullogok 🙂

A csapat büszkesége Nixi volt ezen a napon, ő rommá izgulta magát már előző nap. Neki a Hobby Master 1 Nő csoportban sikerült a 4. helyre bejönnie ami igen szép eredmény, de sokat is dolgozott érte. Az ő beszámolóját itt lehet olvasni a versenyről.

A verseny után a doki tanácsának eleget téve az ügyeleten raktak ki a kocsiból. Hát ami ott megy így este az egy külön bejegyzés lehetne, de eléggé offtopic itt a blogon, akit érdekel járjon utána (vagy inkább ne, nem vidám). A pályán a doki azt mondta hogy szerinte pár öltés, de jó esetben csak ragasztják. Mire kivártam a sorom, kb már össze is forrt a seb, ezt a doki néni jól szétnyitotta, kitisztította, stb. Hát nem volt kellemes, viszont szerencsére csak ragasztották meg bekötöztek. Bónuszként kaptam tetanuszt, éljen 🙂 A kórházból hazafelé már tekertem, de csak egy lábbal, a nyomibb lábam lifegett mellettem 🙂 Azóta már tekertem kicsit, nagyon óvatosan, de folyamatosan mozgatom hogy hétvégén már tekerni tudjak. Aki bírja a ronda sebeket, csak az klikkeljen ide.

Szóval hogy összesítsem az eseményeket, a szervezés tetszett, a pálya nem nekem való volt, a tömeget nem szeretem és a sebészetet se.