Életem során elég sok hülyeséget csináltam már, ha ilyesmiről van szó, akkor nagyon kreatív tudok lenni. Kivételesen most nem én voltam az ötletgazda, de nem volt kérdés hogy bevállalom vagy sem. A BringaBanda Csillámpóni szakosztály szokásos agymenésébe dobta be Zoli az ötletet, hogy mi lenne ha az idei szezont egy Mol Bubizással zárnánk, de nem akárhogy: tekerjünk fel vele a Hármashatár-hegyre! Gondolom egyértelmű hogy a szakosztályban nincs egy épelméjű tag se, senkinek sem volt kérdéses hogy ez így lesz. Ha ez egy jó horror sztori lenne, akkor a nézők már a bérlésnél megmondták volna hogy itt valami történni fog, ugyanis az ügyfélszolgálat segítségével sikerült csak a Bubikat megszerezni, a csapat pedig az erdőbe készül… Gyanús előjelek.
Bubival a Hármashatár-hegyre
A horror sztori valójában csak akkor bontakozott ki, amikor a Szépvölgyi úton elkezdtünk felfelé tekerni.
Aki még nem tekert Bubival, annak úgy röviden összefoglalnám.:
- A bringáknak akkora tömege van, hogy egy Bubi állomás körül már saját gravitációs mező alakul ki (ami beszippantja a gyanútlan turistákat)
- A rendelkezésre álló 3 fokozat közül síkon a középső jó választás, a kisebb mókuskerék, a nagyobb pedig csak olimpikonoknak való
- A gördülési ellenállása nagyjából ahhoz hasonlítható, mint amikor egyáltalán nincs levegő a gumidban és úgy próbálsz haladni (és amúgy nincs is benne levegő, mivel tömör gumi van rajta)
A valóság persze nem teljesen ez, egy kis költői túlzásba estem, a saját vadászterületükön ezek a biciklik igazi csúcsragadozók. Ahogy felfelé tekertünk, egyre inkább látszott hogy a bringák kikerültek a komfortzónájukból, ahogy mi is. Minden egyes méterrel amivel feljebb kúsztunk, érezni lehetett ahogy a gépeket egyre jobban húzza le a súly, próbálnak a saját megszokott síkságuk felé visszarántani minket. Szerencsére mindannyian tapasztalt sportolók vagyunk, így sikerült feljutnunk először az első alaptáborba, a Pálvölgyi barlang bejáratához. Itt akklimatizálódtunk (elfogyasztottunk egy egészségügyi sört), majd megállapítottuk hogy ez bizony nem csak móka és kacagás.
Bubival a Hármashatár-hegyre – első alaptábor
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy itt már egyedül valószínűleg visszafordultam volna, ahogy szerintem a többiek is. A parkolóban megkérdezték tőlünk, hogy ez valami elvesztett fogadás eredménye, vagy magunktól vagyunk ilyen hülyék – és hát az utóbbi. A nehézségek ellenére folytattuk az utat, legalább már egy sörrel kevesebbet kell cipelni. Vagyis az üveggel, mert hát ugye a tartalma maradt, csak átcsoportosult a táskából az emésztőrendszerünkbe 🙂 Innen az út hamarosan bevezetett az erdei részre, és már arról beszéltünk hogy a parkoló után bizony vállalhatatlanul meredek rész következik. Szóval szusszantunk egy rövidet, majd lendületből nekifutottunk az emelkedőnek (ez egy poén volt amit csak az ért aki már Bubizott). Hát ez bizony a legnehezebb rész volt, minden egyes méterért megküzdöttünk. Amikor kiállva tekersz egy ilyen gépet, akkor minden egyes pedál fordulatnál oda-vissza döntöd, és hát nem kevés energiát nyel el a rendszer. Eltekert mellettünk egy pár amatőr, mindenféle karbonszálas csodával, tettük rájuk a kereket ahogy kell, de azért senkit se akartunk megalázni 😀 Értsd: küzdöttünk az életünkért minden méteren, a mellettünk eltekerők elismerő pillantásaiban fürödve.
Bubival a Hármashatár-hegyre – az úton
Út közben azon gondolkoztunk, hogy vajon lehetséges-e a standard kerékpáros illemnek megfelelően laza 100-as pedálfordulattal lihegés nélkül érkezni a célhoz, de erről út közben megegyeztünk hogy valószínűleg inkább bunkók leszünk. Az úton rengetegen integettek nekünk, mindenféle hülyézésben és gratulációban részünk volt, igazi celebeknek tűntünk. Ha ismerkedni akarsz biciklivel, akkor jó tipp megjelenni valami teljesen lehetetlen helyen egy Bubival 🙂 Kb annyira valószínűnek tűntünk ebben a környezetben a Bubikkal, mint egy ámbrás cet a levegőben több mérföld magasan.
Ahogy közeledett a hegy teteje, már egészen megszoktuk a helyzetet, már-már élveztük is a tekerést. A tetőn elég nagy feltűnést keltettünk, úgy éreztem mindenki minket figyel. Itt már olyan volt a hangulat mint egy verseny befutóján, fényképezkedtünk, örültünk hogy túl vagyunk rajra. Megnéztük a kilátót is természetesen ha már idáig feljöttünk. Aki volt már itt, az tudja, hogy a “magasföldszintig” is vezet pár lépcső. Hát azon felvinni ezt a biciklit, az komoly kihívást jelentett.
Bubival a Hármashatár-hegyre – a kilátóban
Itt már arról is beszélgettünk, hogy oké hogy ide feljöttünk, de lefelé vajon mi lesz. Kicsit olyan érzés mint amikor felmászol egy magas fára és rájössz hogy lefelé még nehezebb lesz… Az igazság az, hogy a féken nem érezni hogy meg tudná állítani a biciklit, de ha igazán izomból húzod a fékkart, akkor lassulásra képes. Nem túl nagy tempóban elindultunk lefelé, és mivel a helyzet jobb volt mint amire számítottunk, úgy döntöttünk hogy megnézzük mit bír a gép a beton melletti ösvényen. Hát nem mondanám hogy kényelmes és ide találták ki, de valahogy el lehet vele döcögni a köves úton is.
Bubival a Hármashatár-hegyre – lefelé a hegyről
Lefelé a betonra kiérve megtapasztaltuk hogy a Bubi egész jól irányítható nagyobb tempónál is, mondhatni kezesen viselkedik. A fék teljesítménye nem a legjobb, de ez már síkon is feltűnő volt. Ez a négy példány most biztosan bejáratott fékkel került vissza a tárolóba, teljesen sértetlenül és rengeteg élménnyel a kerekükben 🙂
Hogy megyünk-e még? Természetesen igen, hiszen nem vagyunk teljesen normálisak. Az viszont biztos hogy nem idén, ez most így pont elég volt. Majd talán tavasszal ezzel nyitjuk a szezont és talán rendszert csinálunk belőle. Ha úgy gondolod elég kitartó vagy, csináld utánunk, edzésnek is szívből tudom ajánlani!
fotókért köszönet: https://www.flickr.com/photos/rlkirner/
További olvasnivaló ha sírni akarsz a nevetéstől, a Csillámpóni csapat közös beszámolója.
A mountainbike.blog.hu oldalon is is megjelentünk, na meg az index címlapon is voltunk a kerékagy jóvoltából 🙂
