Salzkammergut 2016 “A” táv teljesítve, avagy hogy lettem droid

Szerintem kezdem azzal a sztorit, ami tulajdonképpen a vége és a lényeg is egyben.: Sikerült, megvan a fekete póló! 🙂 Ha csak ennyi érdekelt, akkor most lapozhatsz is tovább, a többiekkel ugorjunk a sztori elejére. Kezdjük azzal, hogy mint írtam korábban is, ráparáztam a kérdéskörre kicsit. Na nem nagyon, csak magamhoz képest eléggé. Azért a 211km és 7049m szintkülönbség egy napra szó szerint meredek…

T-2 nap

Az út a versenyre nagyon hosszúnak tűnt Gosau felé, előtte éjjel dolgozni kellett és nem sokat aludtam. Mire odaértünk, addigra egészen felébredtem. Az út gyönyörű helyeken vezetett, és a szállásunkat adó település is nagyon szép. Természetesen a szállás elfoglalását követően elmentünk tekerni egy kicsit, csak hogy akklimatizálódjunk. Este vacsi, sör, beszélgetés a távokról, zseléről, meg mindenféle versennyel kapcsolatos dologról (igen, unalmas az életünk, csak a biciklizésről beszélünk).

T-1 nap

Másnapra az volt a terv, hogy eltekerünk Nixi távjának az egyik nehéz részéhez, az Ewige-Wand-hoz, majd az onnan lefelé vezető köves útra, aztán egy kis sotterezést is beiktatva gurulunk le a rajt/cél területre. Felfelé a sziklafal felé egy közepesen meredek beton út vezetett fel, ez az út arról híres hogy rengeteg tűzoltó jármű jön lefelé 🙂 Nem tudom honnan és hova mentek, de szinte csak tűzoltó járművek jöttek szembe. Szerintem valahol fent gyártják őket és gurulnak szépen le…
A tűzoltó-betonútról lekanyarodtunk egy kis ösvényre, ez elvezetett a sziklaszirtre amit egy alagúton keresztül lehet megközelíteni egy másikon elhagyni. Természetesen csináltunk pár fotót, a versenyen nem állunk meg ezért 🙂

A sziklától lefelé vezető ösvényen rengeteg nagy kő van, sok olyan is ami mozog, szóval ezen óvatosan kell menni. Száraz időben amúgy ez egészen élvezhető, Nixi is tök jól lejött rajta. A lejtőzés után begurultunk a városba enni, illetve az adminisztratív dolgokkal haladni. A város persze teli volt bringásokkal, így helyet találni egy étteremben nem túl egyszerű, de azért nem is lehetetlen. Pizzázás után Zolival mentünk a bringa átvételre. Rémlett hogy az A távosokat szívatják még ilyesmivel is, de azt nem tudtam mit is ellenőriznek. Amúgy a biciklik ellenőrzése teljesen jogos, csak azokat a részeket nézték meg ami kritikus lehet: fék, gumik, kormánycsapágy és a villa állapota. Az ellenőrző lappal lehetett menni a rajtszámért és a rajt csomagért. Látszik hogy nem ma kezdték a szervezést, nagyon gyorsan ment minden, kaptunk rajtszámot és vele egybe perforálva szintrajzot és kuponokat is. Na meg csomó katalógust, energia szeletet meg ilyenen csupa hasznos dolgokat. Azt gondoltuk hogy ezután átnézzük a bringás expót és elverünk pár eurót, de aztán rájöttünk hogy ez a biciklikkel együtt nem annyira működik a tömeg miatt. Úgy döntöttünk délután visszajövünk majd megnézni, de előtte még az egyik közeli frissítőpontra kitekertünk, hogy megmutassuk a lelkes segítőinknek hogy másnap hol fognak minket várni. Később az expót is bejártuk, sok-sok dolgot tudtam volna venni sok-sok euróért, de győzött a jobbik énem. Nem úgy mint Nixinél… Szóval lényegében a délutáni program összefoglalva az volt hogy lementünk Nixivel shoppingolni 🙂
Az este a biciklik felkészítésével telt, na meg azzal hogy kimatekozzuk a zselé adagot (esőben és szélben is jól álljon a hajunk végig, ez fontos…). A biciklikre felragasztottuk amit csak lehet, belsőt és mindent ami a zsebünkbe már nem fért be.

Mire végeztünk mindennel, kb 10 óra volt. Pontosan nem emlékszem, de kb 11 óra felé sikerült elaludni. Az ébresztőt azt hiszem 3 órára állítottam, ez kicsit furcsa dolog, mert gyakran eddig maradok fent, most meg kelni kell akkor…

A nagy nap

Az ébredés meglepően könnyen ment, bár tudtam volna még aludni, de az izgalom miatt nem nagyon tudtam erre figyelni. Gyorsan magunkra kaptuk a ruhát és lementünk az étterembe meginni egy adag szörnyű fekete levet amit a helyiek kávénak hívtak. Hát nem ébredtem tőle fel, de mindegy is, az izgalom ébren tartott. A reggelit követően gyorsan összekaptunk mindent, felraktuk a kocsira a bicikliket és elindultunk a rajt terület felé. Itt reggel már nagy volt a nyüzsgés, a sok hülye A távos és a kísérők mindenfelé. Legurultunk az úttól a rajtrácshoz, kerestünk egy lyukat a kordonon és innen már csak a rajtra vártunk. A rajt előtti fél percben egy nem várt fordulat következett be, elkezdett esni az eső. Na nem baj, 1-1 mm esőt írtak is mára, legalább reggel túl leszünk rajta – gondoltuk mi kis naivak.

Ahogy a képen látszik elég nagy számú versenyző indult, mi úgy kb a hátsó harmadból vágtunk neki a távnak. Az első hegy elég hosszúnak ígérkezett, 500m-ről 1300 fölé mentünk. Először betonon, majd a sotterről egy erdei ösvényre vezetett az első szakasz. A betonon kicsit meglepett hogy milyen durva tempóval kezd mindenki, mi egy kicsit beosztósabbra gondoltunk. Aztán meglepett az is, hogy az első igazán meredek betonon betorlódtunk, és nem sikerült mindenkinek kitekerni… Hát kicsit idegesítő volt egy ilyen szintű versenyen, főleg az elején amikor még nem lehetsz fáradt. Azt gondoltam itt nem lesz ilyen szituáció, hát tévedtem. Szerencsére itt a betonon még el tudtam kerülni oldalt a tumultust, de kicsit később egy ösvénynél újabb dugóba keveredtünk. Ez még szintén tekerhető lett volna, de akkora volt a zűrzavar, hogy inkább toltuk, mert sokan szerencsétlenkedtek. Itt már persze vizesek is voltunk, és mivel kezdett világosodni, az is látszott hogy elég durva felhők vannak felettünk. Mire feljutottunk a hegy tetejére, eléggé eláztunk, de legalább az eső nem volt hideg, így nem fáztunk. A csúcsról lefelé kb 10km sotter vezetett, itt láttam először hogy a helyiek milyen tempót mennek a murvás döngölt utakon. Hát elég durva, eresztettük neki ahogy mertük, de ez az ő terepük, mi pedig eléggé vendégek voltunk rajta. Szóval rengetegen elmentek mellettünk lefelé, de ez várható volt, mi alig megyünk otthon ilyen utakon.

A gurulást követően mentünk az Ewige Wand felé, azt legalább már ismertem. Annak ellenére hogy vizes volt, itt elég jó tempót mentem, még előztem is párat. Az ilyen kis ösvényeken úgy néz ki jobban megyünk a helyieknél. Sajnos Zolinak leesett a lánca, így lent várnom kellett rá. Sebaj, itt úgyis nagy volt a torlódás. Az első limit idő ennek a hegynek az aljában volt, itt a sok torlódás és a lazább kezdés miatt a 600. hely környékén voltunk és a limit időhöz képest is csak kicsit több mint fél óránk volt. Ez ekkor eléggé meglepett, nagyon durva limit, megbeszéltük hogy kicsit jobban kell sietni.

Ezen a ponton lényegében megint olyan magasan voltunk mint ahonnan indultunk, tehát lehet megint mászni. Kb mire a következő hegy tetejére értünk az 50. km környékére, akkor indult a B táv. Nem nevesítem a hegyeket, de volt két csúcs, majd a harmadik hegyre felvezető úton az egyik kanyar után egy sotterre jutottunk ahol rengeteg B és talán F távos tekert. Pont előtte beszéltünk róla hogy milyen vicces lenne összefutni valaki ismerőssel, mire ezt így megtárgyaltuk fel is tűnt egy BringaBandás mez, Szűcs Gábor 🙂 Nagyon megörültünk így egymásnak, azért az elég nagy véletlen hogy kb 75 km tekerés után ennyi ember között pont mellé sorolunk be a szerpentinen. Kicsit dumáltunk, megbeszéltük hogy mire mi ideértünk hányszor áztunk rommá (igazából nem kellett mondani, látszott rajtunk), meg mennyiszer kerültünk tumultusba. Aztán mi folytattuk a saját tempónkban és megléptünk a hegy tetejéig. Felfelé jó volt menni, sokan észrevették a fekete rajtszámot és elismerő szavakkal biztattak minket. Ez elég sok bizalmat és erőt ad, mentünk is el folyamatosan az emberek mellett, sietnünk kellett a limit idő miatt. A hegy tetején lévő frissítőpont után elváltak útjaink a B távosokétól és egy kis gurulást követően megindultunk egy nagy mászásra ami ugyanarra a hegyre vezetett fel, mint ami a második volt reggel. Amúgy erről a hegyről vezet lefele egy kis szakasz ami kb tekerhetetlenül sáros és meredek, itt a többség tolta lefelé, ahogy mi is. Persze páran bepróbálták, de amúgy nem sok értelme van kockáztatni. Az egyik osztrák aki lefelé elment itt mellettünk, a szakasz alján már a biciklijét szerelte, megérte levergődni… Na mindegy, ez a szakasz természetesen nekünk kétszer is járt, hagy szokjuk.
Ahogy levergődtünk a hegy tetejéről, jött a második kör Ewige Wand. Ez már másodszorra igazán nem esett jól, a kezemmel alig tudtam fogni a kormányt annyira rázott, lassabbak is voltunk sokkal mint az első körben. Íme két kép a szikláról, elmondom miket kell nézni rajta.:

• A tekintetem kevésbé tiszta
• a testem is kevésbé tiszta 🙂
• igazából mindenem kevésbé tiszta 😀

Itt már csak az járt a fejünkben hogy nemsokára frissítő, vagyis mint kiderült frissítő pont nem volt lent, de a segítőink és szurkolóink lent vártak minket. Ja igen, a frissítőkről úgy általában: van minden ami a túléléshez kell, víz, izotóniás ital, sütik, gyümölcsök, kolbász. A frissítő személyzet nagyon lelkes és segítőkész, a kolbászra és a sütire meg majd még visszatérek. Szóval folytatva a történetet, 3 lelkes szurkolónk volt akik egy-egy táskányi cuccal vártak minket. Nagyon megörültünk egymásnak, leadtuk a kabátokat és felvettünk egy újabb adag zselét (már kezdett a hajunk rosszul állni, kellett az utánpótlás). Olajoztunk láncot, meg az ízületeket is jó kis sport krémmel amit a sáros térdre kentünk… Hát nem sok szívódhatott be belőle, de megpróbáltuk, és legalább az illatunk is kis mértékben jobb lett. Töltöttem egy adag izot a kulacsomba meg vizet kb a feléig, mert csak annyi volt a támogatóinknál. Azt gondoltam hogy úgyis itt a frissítő a sarkon, majd megtöltöm ott. Búcsút vettünk és megbeszéltük hogy legközelebb Salzberg tetején találkozunk, ha beleférünk a limitbe. A fél vízzel amiben rengeteg izo volt, elindultam hogy majd itt töltök is bele vizet. Na hát itt bizony nem volt frissítő, szóval ezzel a sűrítménnyel elindultam a tó kerülés előtti utolsó hegyre amit előző nap kinevettünk hogy Nixinek az a nagy hegy és milyen ki picike. Hát valóban az. A szintrajzon viszont nem látszik, hogy ez egy olyan fel-le-fel-le típusú hegy aminek egy idő után már nem hiszel. Gurulsz végre lefele kicsit, aztán a következő kanyarban megint felfelé visz az út. Sosincs vége, egy végtelen ciklusban megy fel-le. Szóval az optimizmusunknak itt kicsit oda lett, a limit idő is eléggé veszélyben volt. Szóval itt kicsit sajnáltuk Nixit, aztán ahogy ezzel megvoltunk, el is vált az ő távjától a pályánk és elmentünk arra a rettegett helyre ami az allmontain pálya. Ezt kb úgy kell elképzelni, hogy fogsz egy meredek lejtőt és rengeteg követ, majd felöntöd sárral. Na itt ahogy szenvedtünk lefelé, elhangzott pár szép mondat amit most nem írnék le 🙂 Mielőtt ezt megkezdtük, úgy gondoltuk meglehet a limit idő, de ahogy itt bandukoltunk lefelé, már úgy gondoltuk hogy tutira nincs meg. Aztán egyszer csak vége lett és ennek akkor nagyon örültünk, meg annak is hogy a limitbe is be fogunk férni úgy néz ki.
Ez után jött a tó, majd Salzberg amiről azt hallottam hogy nagyon brutál, és igazából az A távnak innen kezdődik a verseny – a túlélésért. A tó kerüléssel viszonylag gyorsan megvoltunk, itt is előztünk sokat, meg úgy általában folyamatosan jöttünk fel, a nagy emelkedő előtt már az 500. hely környékén voltunk (ami persze sok, de 600. körül voltunk az elején). A felfelé vezető út a tetején lévő beton kivételével tekerhető, mondhatjuk hogy élveztük mert sokan tolták felfelé, mi pedig tekertünk el mellettük. Ahogy a szerpentinnek vége lett, ismét találkoztunk a segítőinkkel, olajoztunk láncot meg pár szót beszéltünk, aztán tekertünk tovább. Ja nem, csak tekertünk volna, mert a szerpentin végén egy nagyon-nagyon meredek beton út van amin a legenda szerint a sok stopli hagyott nyomot, vagy a felfele karommal kapaszkodó bringások… Minden esetre feltoltuk, vidáman, nem superman pozícióban!

Innen már csak rengeteg sotter választott el minket az utolsó nagy csúcstól. Ezen az úton már rengetegen tolták, volt olyan is aki ült az út szélén és pihent. Olyan volt mint egy vert sereg akik kullognak hazafelé a csatából. Minden esetre az utolsó nagy hegy tetejére megint 30 helyet faragtam, de sajnos közben elhagytam Zolit. Nem akartam otthagyni, csak az áttételezésem miatt nem tudtam lassabban menni, akkor már nem pörgött volna a lábam. A hegy tetején vártam rá a frissítő ponton, de nem jött, így tovább mentem egyedül hogy meglegyen az utolsó szintidő. Ehhez már csak pár kisebb fel-le kellett, meg egy hosszú sotter. Ez a lejtő már a Gossausee-hez vezetett ahol egy kiváló állapotú betonúton gurultam lefelé. Na nem gyorsan, csak annyira hogy egy meglepődött motorost megelőztünk egy osztrák kollégával 🙂 Innen már úgy éreztem hogy látom a végét és meglesz, egy nagy mászás és utána csak be kell gurulni. Az utolsó nagy hegy már tényleg csak a hab volt a tortán sokaknak, itt is előztem párat, de már ritkábban voltak a versenytársak. Az utolsó frissítőpontot is elértem ami 190 km környékén volt, itt úgy döntöttem hogy a maradékot már lenyomom egyben és nem álltam meg. Hát ez nem volt a legjobb döntés, ami a szintrajzon a végén már csak pici dimb-domb, az egyébként egész komoly emelkedő és el is éheztem felfelé az egyiken. A zselétől már undorom volt, de igazából azt kellett volna nyomni még korábban. Megálltam kicsit hogy megnézzem mi van a zsebemben. Ekkor tudatosult bennem hogy van a zsebemben keksz. Sárosan, morzsára törve 🙂 Kikapartam és megettem. A másik zsebemben egy kis darab kolbász amit valamelyik frissítőn zsákmányoltam. Hát nem volt tiszta, ahogy a kezem se, de befaltam. Ettől ugyan újabb erőre már nem kaptam, de a célig elevickéltem valahogy.

A célba érkezés egy igazi élmény, az emberek tapsolnak, bemondják a neved és úgy egyébként is tudatosul benned hogy vége, sikerült. Ez az érzés amiért érdemes szenvedni. Találkoztam Nixivel és a többiekkel akik ott vártak és nagyon örültek. Nekem csak az járt a fejemben hogy remélem Zolinak meglett az utolsó limit, mert ha nem, akkor nagyon csalódott lesz és én is amiért otthagytam. Szerencsére mire a sörömet megkaptam, addigra beért. Nagyon örültem hogy sikerült neki is, így az igazi, megcsináltuk! Kaptunk enni, meg persze megkaptuk a megérdemelt fekete pólót ami csak azoknak jár, akik beérnek ezen a távon. Tudom hogy semmiség, mert csak egy póló, de hatalmas értéke van számunkra és mindenki aki tudja mit jelent, tisztelettel néz rád.

Hazafelé a kocsiban megállapítottuk hogy olyan szagunk van amit saját magunk se viselünk el (A táv szag), szóval le kellene mielőbb fürödni. Érdekes módon nem éreztem izom fáradtságot, kimerült voltam, de nem fájt igazán semmim. Szerintem nagyon jól beosztottuk, nem siettünk, jól kajáltunk és ez a siker kulcsa volt. Fürdés után még sztorizgattunk, gratuláltunk mindenkinek. A többi táv is megérdemli a gratulációt, hiszen mindenki a saját tudásának megfelelően hatalmasat teljesített, ezen a helyen a többi táv is kemény dió. A fürdés egy ilyen tekerés után igazi megváltás, kb 15-20 perc lehetett mire minden sarat levakartam magamról ami rám száradt.
Szóval így lettem droid, hiszen mindenki az, aki ezt a távot teljesíti.

Rengeteg dolgot tudnék még írni, de így is hosszú lett a cikk. Azzal zárnám a sztorit, hogy köszönöm mindenkinek aki segített valamilyen formában, azoknak akik biztattak. A szurkolók egy külön fejezet lehetne itt, a pálya szélén mindenfelé biztattak minket, de úgy, mintha minimum olimpikonok lennénk. Az egyik hegy tetején még pár magyar is szurkolt nekünk akiket nem ismertünk, hát az különösen jól esett. A versenytársak is nagyon korrektek voltak, ahol kellett elengedtek minket. Az egyik durvább lejtőn utolértünk egy kis csapatot, valaki meglátta a fekete rajtszámokat és szólt a többieknek hogy “engedjük el a nagymenőket!” Mi is meglepődtünk hogy magyarul szólnak, meg ők is hogy ugyanígy köszönjük meg nekik a szívességet 🙂
Szóval a hangulat és a táj ami miatt vissza szeretnék menni jövőre is, javítani az időn, vagy ha nem, akkor is megcsinálni még egyszer. Aki meg kedvet kapott hozzá, annak csak annyit mondanék hogy óvatosan az A távval, mert bedarál és megemészt ha nem vagy igazi droid! Ez már nem az a szint amit elég fejben eldönteni hogy menni fog, sok-sok edzés kell hozzá, kifogások nélkül kínozd magad a legdurvább emelkedőkkel és akkor talán droiddá válsz 🙂

Utószó

Nem tudom melyik hegyen volt a sípálya, így a sztoriból kimaradt, de le kell írnom hogy itt Zolit megelőzte lefelé két csaj. Ez csak azért fontos, mert ő is le fogja írni hogy elestem egyhelyben és hogy csak azért nem pisilt be a nevetéstől mert előtte végzett a pisiléssel… 😀

Ajánlott olvasmányok:

Nixi beszámolója, lányok, lehet jövőre utána csinálni!

Zoli beszámolója.