Salzkammergut A táv 2017

Vannak az életben az olyan dolgok, amiket csak úgy szimplán lehet élvezni, mert jó. Ezen kívül vannak az olyan dolgok is, amiket lehet élvezni, mert annyira rossz. A Salz “A” távja lényegében a második csoportba sorolható, megszenvedsz érte, teljesen szétesel, aztán jövőre megint odaállsz. Hogy miért? Nem tudom. A fekete póló lehetne egy indok, de lehet hogy inkább mazochista vagyok. Vagy egy robot. Vagy egy mazochista robot.

Idén  ezt a versenyt 20. alkalommal rendezték meg, ennek tiszteletére nem csak egy fekete póló jár a sikeres teljesítésért, hanem egy fekete mez. Aki elég hülye, annak ennél több nem is kell, hogy kiálljon a rajthoz hajnali 5-kor szakadó esőben. Na de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején.

Tavaly még úgy gondoltam, hogy mivel csak éppen limit időkön belül sikerült a verseny teljesítése, ezért idén majd jól felkészülök és sokat edzek. Hát ez annyira nem sikerült. Sőt, kevesebbet edzettem mint korábban. Nem feltétlen km-ben volt kevés, mert így is összejött 6000 km körül, de ebben alig volt olyan ami több mint 100 km, a 200-at meg összesen talán egy alkalommal értem el, amikor letekertem a Duna maratonra, lenyomtam a hosszú távot és haza tekertem. De tulajdonképpen az meg se történt, mert lemerült a telefonom és így nem került ki a stravára… Az edzések hiánya mellett, úgy gondoltam kell még nekem pár handicap, mert úgy az igazi ez a verseny, ha tényleg fáj.
A verseny előtt váltottam nagyobb lánctányérra, így elöl 32 fogas, míg hátul a legnagyobb fogaskerék 40 fogas. Ez így csak pont egy kicsivel nagyobb áttétel, mint a korábbi 28-36 kombináció. Erre a versenyre pont sokkal több az a kicsi változás is, mint amit igényelt volna a szervezetem. Igazából előre vissza kellett volna rakni a váltót és a 2 lánctányért.
Hogy tovább nehezítsem a dolgomat, nem sikerült időben elmenni bevált tápanyagot venni (zselét, energiaszeletet, stb). Van egy ősi indián mondás, miszerint zselét nem próbálunk ki versenyen. Mindegy, nem vagyok az a babonás fajta, szóval megvettem azt ami a kezembe került, csak legyen valami 🙂
Azt nem tudom hogy arra van-e valami mondás, hogy új cipőt se a versenyen próbálunk ki…
Természetesen a biciklim se volt 100%-ban kész, még az utazás előtti éjszaka is gányoltam szereltem a lock kart ami korábban meghibásodott. Ez tulajdonképpen kész lett, de nem tudtam tesztelni.

Ettől a pár kis apróságtól eltekintve nyugodtan vágtam neki az utazásnak, abban szinte biztos voltam hogy nem leszek sokkal gyorsabb mint tavaly, de az meg se fordult a fejemben hogy nem fog sikerülni. Az úton persze a versenyről és a felkészültségünkről is szó esett Zs. Zolival, na meg arról hogy ki-kivel fog menni, és az időjárásról is. A leginkább aggasztó tény az volt, hogy akármelyik időjárás szolgáltatót is néztük, mindenhol esőt mondtak a verseny napjára. Amikor megérkeztünk délután, verőfényes napsütés várt minket, na meg a csapatunk többi Zolija (összesen 3 A távos Zoli…) és két B távos kolléga. Amilyen gyorsan csak lehetett, lepakoltunk mindent, és elmentünk egy kis akklimatizációs körre.

Másnapra, az volt a terv, hogy begurulunk a verseny központba, átveszik a bringákat a kötelező ellenőrzésen, majd rajtszám felvétel, expó. El is indultunk szépen, de sajnos csak Bad Ischlbe jutottunk be, mivel elkezdett zuhogni az eső. Sebaj, kerestünk egy cukrászdát ahol kibírjuk azt a pár percet amíg esik, aztán majd bemegyünk. Persze 🙂 Az eső kicsit tovább esett, mint azt mi vártuk, de közben megbeszéltünk mindent. Volt szó arról is, hogy szakadó esőben ki indul el és ki nem, én természetesen azon az állásponton voltam, hogy akármi is lesz, én bizony beállok a rajtba.

Ahogy elállt az eső, elindultunk haza, hogy aztán délután kocsival menjünk vissza a rajt/cél területhez megcsinálni mindazt, amit délelőttre terveztünk. Nyilván minden időnket elmimziztük elszüttyögtük, eltelt a nap és még semmivel se haladtunk. Na mindegy, ez így volt tavaly is. A bringa átvétel nálam meglepő módon zökkenőmentesen zajlott (najó, tudtam hogy meglesz, a lock kar, a hátsó féktárcsa kopottsága, a forgó markolat, és a váz alján lévő felületi sérülés miatt aggódtam CSAK), de Zs Zolit a Canyonnal elkaszálták, mert a hátsó fékbetétben nem volt elegendő tartalék a versenyre. Egy gyors szerviz, mínusz 30 Euro és már át is ment a léc alatt az a bringa is. Ez után végre mehettünk a rajtszámot átvenni, itt a tavalyihoz képest volt egy kis újítás, a kezdő “A” távosok megfélemlítésére készítettek egy kaput amin be kellett menni, felette a felirat ez volt.: Einmal hölle und zurück (Út a pokolba és vissza! német megfelelője).

Ahogy hazaértünk, mindenki nekiesett a bicikli felkészítésének, TAPE szalaggal rögzítettem rá egy pár zselét, energia szeletet, meg belsőt is a biztonság kedvéért. Szerintem nagyon szép lett idén is, lehet hogy rászokok és minden versenyen így fogok megjelenni. Amúgy praktikus a vázra ragasztott zselé, legalább szem előtt van, nem felejted el megenni. A rajtszám ugyanolyan perforált megoldás volt mint tavaly, a szintrajzot le lehetett tépni róla és a kormányra rögzíteni. Többé-kevésbé a pálya is változatlan maradt, az egyetlen szembeötlő változás a tó előtti utolsó ereszkedés, ez korábban inkább szabadesés volt egy DH pályán, most egy kicsit lankásabb úton ment lefelé a táv. Mire mindennel végeztünk, megint késő lett, de azért egy gyors sör még belefért a panzió bárjában amolyan nyugtató félének. Nem mintha izgultam volna, addigra biztos voltam benne hogy esni fog, és az esélytelenek nyugalmával gondoltam a másnapra. Abban továbbra is biztos voltam hogy beállok a rajtba, abban kevésbé hogy végig tudunk menni ha esik az eső.
Ahogy az előző évben, úgy most se sikerült túl sokat aludni, úgy 5 órát kb.

A verseny reggelén könnyen ment az ébredés, ha van motiváció, akkor felkelek korán. Kimentem az erkélyre, persze tök sötét volt, de nem volt nagyon hideg. Viszont az eső esett, de csak annyira, hogy azt mondtam hogy ennyi kell is. Gyorsan felkaptunk mindent amit tegnap előkészítettünk, és már pakoltuk is fel a biciklit a tetőre. Na de hoppá, az előző képen látható hogy hova is rögzítettem a belsőt… Pont oda, ahol a tetőcsomagtartó fogná a vázat! De jó erre így hajnalban verseny előtt rájönni. Nem nagyon tudtam mit csinálni, rárögzítettem így, lesz ami lesz alapon, főleg azért, mert közben elkezdett szakadni az eső 😀 Szakadó esőben átkocsikáztunk a rajthoz, és közben azon gondolkoztunk hogy mi lesz így? Vajon lesz valami könnyítés? Rövidebb út, vagy a szintidőket módosítják?
Ahogy leparkoltunk, leszedtük Zs. Zolival a bringákat a tetőről, majd beültünk még kicsit öltözködni. Az előttünk lévő autóban ült a másik két Zoli, ki se szálltak. Megfejtettük hogy miről beszélnek, hogy elinduljanak-e a versenyen vagy sem. Aztán egyszer csak nyílt az ajtó és megörültünk neki, utólag láthatóan jól döntöttek.

Ahogy lementünk a rajthoz, már nem zuhogott az eső, csak úgy szépen esett. Az már egészen pozitív, így pont 5 perccel leszünk tovább szárazak, szóval lehet örülni 🙂 Nem tudtunk túlságosan előre beállni, még a tavalyinál is hátrébb voltunk, ez kicsit elrontotta az előre megbeszélt taktikát. Az egyetlen fontos, amit megbeszéltünk, hogy az első limit pontig jól előre akartunk kerülni hogy elkerüljük a tumultust. Ez persze sokkal könnyebb, ha eleve elöl vagy… Na de így sikerült, akkor megnyomjuk a betonon amennyire csak lehet. A mezőny eleje már egész régen elindult, mire lassan megindultak körülöttünk a bringások, de senkit nem hibáztatok ezért. Hajnali 5 óra van, és baromira hosszú még a verseny. Az első szakaszon aztán C. Zolival maradtam, T. Zoli és Zs. Zoli azt hittük közel lehetnek hozzánk, de az első szerpentinen ahogy visszafordultunk, már nem láttuk őket a tömegben. Utólag Zs. Zoli mondta, hogy kb pár percig még látott minket, aztán feladták a követésünket és mentek a saját tempójukban.

A verseny első szakaszában, úgy délig esett az eső, de őszintén szólva annyira nem zavart. Kb 5 perc után teljesen vizes lettem, és onnantól már a pocsolyákat se kerülgettem. A taktikánk viszont bevált, C. Zolival az első komolyabb emelkedőn még az előtt átjutottunk, hogy a mezőnynek az a része ideért volna, akik tolják. Még a második sziklás részen is sokáig tekertünk felfelé, tavaly itt már mindenki tolta. Az első limit pont is hamar meglett, nagyon jó tempóban haladtunk, felfelé és lefelé is folyamatosan előztünk.

Az első kör Ewige Wand még kifejezetten élvezhető volt, alig voltak a pályán, így elég jó tempót lehetett menni lefelé, a második kör már kicsit rosszabb volt a verseny féltávja előtt. Ekkorra azért már mindenünk átázott teljesen, nekem főleg az okozott problémát, hogy a kesztyűm egy korábbi szerelés miatt tiszta olaj volt. Az olaj + víz kombinációja nem túl jó abból a szempontból, hogy a váltókarról lecsúszik az ujjad ha erőből kell nyomni. Márpedig a váltóban annyi sár volt, hogy nem ment annyira könnyen, így sokszor már csak tenyérrel tudtam váltani. Ez kifejezetten könnyű egy rázós erdei úton: csak elengeded a kormányt az egyik kezeddel, rátenyerelsz a váltókarra és megpróbálsz annyit váltani ami egy darabig jó lesz 😀

Tulajdonképpen a verseny feléig mentünk így nagyobb tempót, egy eléhezéstől eltekintve kifejezetten nagy nehézséget nem okozott semmi. A táv felénél várt minket Ricsi egy kis frissítéssel. Átöltöztünk száraz ruhába, ennek itt már értelme is volt, hiszen kezdett kisütni a nap. Eltöltöttünk kb negyed órát tippre a frissítéssel, de megérte ez a kis pihenés. A versenyre vezető úton a kocsiban azzal poénkodtunk, hogy iszunk egy sört a verseny alatt, mert az az élet igazi császára, aki az A táv teljesítése alatt is meg tud állni sörözni (a sört ezúton is köszönöm!). Íme, a frissítés két mindent eláruló képben:

Innentől tulajdonképpen velünk nem történt semmi említésre méltó, végig dumáltuk az utat, a frissítő pontokon sáros kézzel ettük a sütit boldogan, meg minden mást is amit értünk. A tó megkerülése után a frissítő ponton még egy bringa mosás is belefért, de csak óvatosan a hajtásnál, mert mégiscsak hülyén néz ki ha teljesen tiszta bringával megyünk tovább. Ez után jött a híres-hírhedt salzberg, azt mondják hogy innen kezdődik igazából az A táv, eddig csak el kell jutni. A sóbányáig sokat tekertünk felfelé, de azért bele-bele toltunk, sok superman volt a környéken és mi se akartunk kilógni a tömegből. Itt elég sok szurkoló volt, biztattak minket és mondták hogy még hány forduló van hátra a tetejéig. Őszintén, fogalmam sincs mennyi visszafordító van, de amikor azt hallod hogy már csak kettő, azt úgy érted hogy úristen, még 2?!? 😀

A sóbányát leküzdve, tulajdonképpen már nem volt sok hátra távolságban, de még itt jön a nagy hegy a végére ami nem ereszt. Ezt sokan írták már, biztosan van benne valami. Ha már azt hiszed vége, mert van egy kis lejtő, akkor még nem vagy fent. Bizony a tetején van még pár barátságos kis domb is, amik olyan végtelenített fajták. Szóval csak ha eleget szenvedtél, akkor van vége. Ezen a hegyen már biztosak voltunk benne hogy meglesz, szinte minden kanyarban megbeszéltük hogy vegyünk vissza, nem kell sietni. Ez valahogy nekünk nem megy, így is állandóan utolértünk egy csoportot, bevonzottak minket (ez a tömegvonzás a gyakorlatban).

Az utolsó limit pontra már úgy értünk, hogy tengernyi időnk volt, akkor is ha C. Zoli elszarta az időt itt 🙂 Szóval itt békésen megkajálgattunk, aztán úgy indultunk tovább, hogy most már tényleg túra tempó, ha betoljuk a célig, akkor is megkapjuk a mezt. Itt tulajdonképpen már csak egy hegy van hátra, ezen már sokan tényleg tolták, vagy csak szimplán álltak az út szélén mert annyira ki voltak, de nekik is bőven maradt idejük akár betolni is a biciklit, szóval mondjuk hogy megértettem őket. Mi annyira nem voltunk szétesve, szépen nyugodtan tekertünk felfelé, csak azért izgultunk, hogy a mögöttünk lévő két másik Zolival mi lehet. Róluk egész nap nem tudtunk semmit, csak annyit hogy hozzánk képest a táv felénél hol voltak, és ez nem volt túl biztató.

A befutó így már másodszorra csinálva a szokásos forgatókönyv szerint alakult, átgurultunk a célvonalon, a kordonok mellett hatalmas tömeg, a taps mindenkinek jár aki beér. A tavalyitól azonban volt egy fontos különbség. Idén emlékszem mi szólt amikor beértem.: A Despacito! Inkább mentem volna vissza még egy körre az utolsó kis hegyre 😀
Na de a zene kérdésén hamar túltettem magam, várt Nixi és Ricsi a sörömmel, amit persze megosztottam az egész napos bajtársammal is, megérdemeltük. Szerintem annyira nem voltam szétesve, a végét elspóroltuk, de így is kb 1 órával jobb időt mentünk mint tavaly, pontosan 15 óra alatt lett vége a 210km-nek. Nem mondom hogy ez volt a max amit ki tudtunk belőle hozni, de ilyen kevés edzéssel és ilyen időjárási körülmények között, ezzel nagyon elégedett vagyok.

A többi Zoli érkezéséig Nixi volt olyan kedves, és hozott nekünk enni, meg persze elment a fekete mezért is amit annyira nagyon akartunk. A Zolikra 1 órát vártunk, pontosabban először Zs. Zoli ért be, kicsit jobb idővel mint tavaly, majd egy kicsit később T. Zoli is megérkezett. Érdekes módon fordítva vártuk őket, a verseny elején T. Zoli volt előrébb. Ami furcsa, hogy ők se tudják hol cseréltek helyet, de hát nagy ez a táv és egy idő után mindenki csak egy bringás a sok közül. Nagy volt tehát az öröm, ha reggel fogadni kellett volna, akkor azt mondtam volna hogy nem érünk be mindannyian, de szerencsére nem lett igazam. Megdolgoztunk azért a mezért, azt hiszem mindannyian büszkén fogjuk viselni.

A verseny után másnap persze jött a szokásos kérdés, mi lesz jövőre? Nekem még kevés fekete pólóm van, azt hiszem nem kérdés hogy jövök-e. A többieket meg még rá kell beszélni, talán C. Zoli az aki biztosan ott lesz velem a rajtban jövőre is.

Van itt még pár beszámoló, esetleg érdemes megnézni.:
Zs. Zoli, aki sohasohasohatöbbet nem jön A távozni
Nixi, aki jövőre már egy hosszabb távot választ
Bea, aki igazi verseny tempóban nyomta ezt is

Jegyzetek a 2018-as Sipinek.:
– mini esőkabát
– több kolbász
– minden ruhából 2* annyi mint kell
– térdmelegítő, karmelegítő
– sikerüljön már egyszer végre eleget aludni a verseny előtt!